2. Ingrid McFly eltűnik… vagy csak szimplán nem létezik?

2.

Ingrid McFly eltűnik… vagy csak szimplán nem létezik?

 Másnap reggel már feleannyi kedvem sem volt iskolába menni. Szokásosan nyafogtam fél órát, majd kikászálódtam az ágyból. Szememet dörzsölgetve lebattyogtam a lépcsőn és bementem a konyhába, hogy reggelizzek valamit.

  - Jó reggelt! – köszönt anya, aki kávéját szürcsölgetve olvasta a mai újságot.

  - Jó reggelt – köszöntem vissza.

 A konyhapulton lévő gyümölcstálból kivettem néhány narancsot, előszedtem a facsarót, és nekiláttam a friss gyümölcslé készítésének. Három pohár után – amellett, hogy sürgősen ki kellett mennem vécére – fel is frissültem kicsit. Gyorsan betoltam egy fokhagymás pirítóst - akinek nem tetszik, ne szagolja –, és fölszaladtam a fürdőbe mosakodni. Mosakodás után szokásosan fölöltöztem. Tekintettel az utolsó iskolai napra fekete rövidnadrágot vettem és igencsak… khm… trágár szavakkal díszített, szürke, rövid ujjú fiúpólót, ami ugyan tiltott volt de ilyenkor már mindegy.

 Fölkaptam a táskámat, és egy puszit nyomtam papa arcára, és szóltam anyának, hogy mehetünk. Ja, nem említettem még, hogy idén Alex és én gyalog jártunk iskolába, de a felnőttek kitalálták, hogy ma „a biztonság kedvéért” anya bevisz minket kocsival.

 - Adelkám, jó legyél! – köszönt papa.

 - Igyekszem! – válaszoltam neki, becsuktam magunk mögött az ajtót és elindultam fekete Audink felé, amely előtt már ott vált Alex és az anyja, Hella.

 Az úton természetesen semmi sem történt, hiszen két perc alatt nem igen történhet több a semminél, ámde észrevettem anyán az övtáskáját. Ez azért érdekes, mert csak akkor hordta, amikor a levegőben tapintani lehetett a közelgő veszélyt, bár hogy a kis kék táska mit segít, ha baj van, arra még mindig nem jöttünk rá. Azért használok többes számot, mert – naná, hogy! – ez is egy közös ügyünk Alexszel, mégpedig azért, mert az anyjának is pont ugyanilyenje van, és természetesen ő is csak akkor hordja, ha a veszély közelegni látszik. Mivel sejtettem, anya miért vette újra föl, nem kérdeztem rá.

~*~

 Amikor beértünk a tantermünkbe gyorsan levágódtunk a padunkba és földobtuk a táskánkat a pad tetejére. A teremben három padsor volt, mi az ajtóhoz legközelebbiben foglaltunk helyet, a sor közepén. Így távol is voltunk a tanártól – a tanári asztal az ablaknál állt –, de nem figyelt ránk külön, mivel nem mi voltunk tőle a legmesszebb.

 Öt perccel később éppen azt találgattam, hogy az ajtóba felállított növény él-e még, amikor Alex meglökte a vállamat:

 - Hihetetlen – mondta.

 - Micsoda hihetetlen? – kérdeztem.

 - Hát az, hogy tegnap megint volt egy kis esetünk és mégsem csaptak ki.

 - Azta, tényleg! – csaptam a homlokomra. Ezek szerint lehetséges, hogy jövőre is ide járhatunk, és ezzel egyéni rekordot döntenénk. Juhhé!

 Már épp készültem ezen örömömet megosztani legjobb barátommal, amikor irodalom tanárnőnk, a mi „hőn szeretett” Mrs. Snake-ünk éppen besiklott a tanterembe.

 Valamit viszont illene mondanom az irodalomtanárról, így hát… nos, Mrs. Snake valódi neve Mrs. Silver, a gúnynevét azért kapta, mert erősen a kígyókra hajazott. Az „s” hangot nem bírta kiejteni, ezért szinte mindig sziszegett, sőt, gyakran minden ok nélkül is. És a kinézete is olyan… kígyós volt. Mindig szoknyát hordott, de olyat, hogy az súrolta a földet. Sokat viccelődtünk is vele, hogy amerre ő megy, oda nem kell takarító, mert a szoknyájával felseper.

 - Sssz, jó reggelt kedvesssz diákok! – köszönt ránk.

 - Sssssz – válaszoltunk vissza pimaszul, amire csak egy grimasszal felelt, és már fojtatta is.

 - Missssszter Wood ki hiányzik, sssssz?

 - Katie Harlington és Oliver Wilson tanárnő – válaszolta. Körülnéztem a teremben, hogy vajon tényleg hiányoznak-e, vagy csak az utolsó tanítási napon is esedékes felelést próbálják így megúszni, de nem. Úgy látszik, kivételesen tényleg nem csak próba volt, ugyanis üresen állt mind a négy szék. Várjunk csak! Négy? Egy, kettő, három… négy. De vajon ki a negyedik? Két hiányzó van, a tanárnő előtt van az egy szem hetes, viszont nálunk minden padban ül valaki. Gyorsan körbenéztem még egyszer, és rájöttem, hogy bizony ma Ingrid McFly sem jött be az órákra. Nem voltam nagy stréber, de az ilyen dolog valahogy mindig zavart, úgyhogy jelentkeztem.

 - Igen, Missssz McIntery? – szólított fel sziszegve a tanárnő.

 - Nem csak Harlington és Wilson hiányzik. Ingrid McFly sem jött be – mondtam.

 Az osztályban először baljóslatú néma csönd állt be, majd egyszerre mindenkiből kitört a röhögés.

 - Most mi van?! – kérdeztem. De ha egyszer tényleg nincs itt!

 - Az van McIntery, hogy az osztályba semmiféle Ingrid nem jár! – jegyezte meg vigyorogva egy szemüveges fiú, (akinek mellesleg év eleje óra nem tudom a nevét), az ablak felőli padsorból.

 - Na ne hülyíts már! Dehogynem jár.

 - McFly? Úgy, mint Marty McFly a Vissza a jövőbéből? – kérdezte most már Wood is.

 - Az nem Marty, hanem Martin, te barom! – vetettem oda neki -. És tényleg így hívják! És ide is jár – szögeztem le.

 - Nem, valóban nem jár Missssz McIntery, ön bizonyára tévedett, kedvessssz! – sziszegte Mrs. Snake -. Éssssz az irodalom órán még egyssszer ne merésszeljen káromkodni! Éssssz mossszt nyisssszátok ki a tankönyveket, a kétssssszáznegyvenkettedik oldalon! Sssssz…

 Erre akkora hangzavar keletkezett az osztályban, amekkora a második világháborúban lehetett egy csatamezőn: mindenki ordítani kezdett, én meg csak ültem ott és meredtem magam elé. Most akkor MI VAN?!

 - Most én vagyok hülye, vagy az osztály? – fordultam Alexhez.

 - Az osztály – jelentette ki.

 - Te ugye emlékszel még Ingridre? – kérdeztem reményvesztettem. Mi van, ha ő sem…?

 - Persze. De nem hiányzik annyira…

 - Jó, de ez azért tényleg furcsa, nem?

 - De, vagy csak szimplán – ahogyan azt korábban olyan jól megfogalmaztad – az egész osztály hülye.

 - Na jó, de a tanárnő?

 - Hát ő is. És azt ne mondd, hogy neked hiányzik a képe.

 - Nem, persze, hogy nem, de azért most mégis… - kezdtem, de inkább annyiban hagytam a dolgot.

 Persze, hogy nem hiányzott. Hogy őszinte legyek, a tegnapi incidens előtt nem is nagyon beszéltünk, hacsak az nem számít annak, hogy egymással veszekedtünk azért, ki másolhassa le a szünetben a stréberekről a leckét. És az őrült divattippjei sem kellenek. Ettől függetlenül az azért kicsit (nagyon) túlzás, hogy csak mi emlékszünk rá – és Alexet nem is izgatja… az órán nem is nagyon figyeltem, bár ez nem tűnt fel senkinek, hiszen amúgy sem szoktam. Amikor kicsöngettek Mrs. Snake egy szó nélkül hagyta, hogy az osztály kiviharozzon a teremből, és már kezdtem abban reménykedni, hogy el is felejtette az óra eleji kis incidenst… természetesen tévedtem.

 - Missssz. McIntery, Misszter. White, ssssz maguk maradjanak!

 Rosszat sejtve ejtettem vissza a táskámat a földre, és összefontam a karjaim.

 - Igen? – kérdeztük egyszerre a Sziszegőt.

 A tanárnő visszarakta a naplóját az asztalra és eszeveszett sziszegésbe kezdett. Nem mondom, a frászt hozta rám, hát még amikor letolta a szoknyáját! Először valami mocskos dolog jutott eszembe, de amikor megláttam a két lába helyén a kígyókat nem sok kellett hozzá, hogy ott helyben összehugyáljam magam. Két vastag, zöld, pikkelyes kígyó, amik voltak vagy másfél méter hosszúak, ha nem többek.

 Ezt még épphogy csak felfogtam, máris nekünk rontott.

 - Mi a FRANC?! – ordította Alex, és a karomnál fogva arrébb rántott, mielőtt Mrs. Snake jobb lába megmarhatott volna.

 - NEM TUDOM! – üvöltöttem vissza.

 - Mocskosssssz fééélvééérek! – sziszegte a kígyóizé és a derekáról lecsatolt egy talán bronzból készült tőrt.

 Elkerekedett szemmel szaladtam át a terem másik végébe, ő kúszott utánam, mire belevetettem magam a padok rengetegébe. Szlalomoztam egy sort, hátha kifárasztom, és Alex vagy én segítséget tudunk hívni. Hiba lett volna, ha mindketten kiugrunk az ablakon, vagy a kivétel kedvéért az ajtón keresztül távozunk – észrevette volna. Ránéztem legjobb barátomra, fejemmel az ajtó felé intettem, jelezve, hogy ő fusson, én pedig feltartom, de ő nemet intett. Jellemző, ő akarta elvonni a kígyónőci figyelmét. Sejtettem, hogy nem fog megfutamodni, de időnyerés céljából fölugrottam arra a padra, amelyik mellett éppen tartózkodtam, így Mrs. Snake nem tud olyan könnyen kigáncsolni, és ugrálva kicsit gyorsabb is vagyok, mint futva - pedig úgyse vagyok csiga. Éppen Ingrid padjáról terveztem átugrani Woodéra, amikor azt pillantottam meg, hogy a tanárnő Alexszel kergetőzik. Tudtam, hogy cselekednem kell, ha most nem távozom azonnal, nem lesz több lehetőségünk, és leszúr minket. Így hát irányt változtattam, és mit sem törődve azzal, hogy csukva van, kiugrottam az ablakon.

 A karommal eltakartam az arcomat, de néhány üvegszilánk még így is megsértette azt, hogy a többi testrészemről inkább ne is beszéljünk. Baromira fájt, úgyhogy otthon ne csinálja utánam senki!

 Szerencsére talpra érkeztem. Amikor felálltam, éppen azt láttam, hogy Alex is kivetődik az általam hagyott - egyáltalán nem ember alakú – lyukon. Ő kevesebb karcolással megúszta, és még tigrisbukfenccel is fejezte be a mutatványt a mázlista. Ó, a fenébe! Ezt viszont tuti észrevette… mi is volt az a hülyeség, hogy észrevétlenül távozhatunk?! Na mindegy, legközelebb jó stratégia kell és kész.

 Az ablak helyén ekkor Mrs. Snake tűnt fel. Az ablakpárkány nem volt csak egy méternyire a terem padlójától, de a ”tanárnő” a két kígyólábával esélytelen volt rá, hogy kijuthasson. Bizonyára neki is leesett a tantusz, ugyanis felszisszent, de olyan hangosan, hogy csoda, ha Európában nem hallották. Miután befejezte elsiklott a látóteremből, valószínűleg a lépcsőn akar lecsúszdázni, hogy elkaphasson minket. Na ja, csakhogy azt eszemben sincs megvárni!

„Szerintem fussunk!” felkiáltással fordultam Alex felé, és már indultunk is, amikor egyszer csak anyáék tűntek fel a sarkon, rohanva.

 - Talán… talán mégh… mégsem volt jóh… jó ötlet – lihegte anya a térdére támaszkodva.

 - Ehgy… egyetértek – mondta Hella is.

 - Láttátok? – kérdezte Alex, de választ nem kapott, ugyanis amint kifújták magukat, a mi drága jó anyáink szeme rögtön megakadt a sebeinken. Utána felnéztek az ablakra…

 - Mellékes! – jelentettem ki sietve, nehogy ezen akadjanak fenn. Majd ráérünk később is. Legjobb barátom is hasonló véleményen lehetett, ugyanis rögtön hadarni kezdte.

 - Mrs. Snake, akarom mondani Silver, vagy mi a franc igazából félig kígyó, mert a lábai helyett két kígyó van, és megtámadott, ezért kiugrottunk az ablakon, ő nem tudott kijönni és eltűnt, biztos az ajtón akar, és mindjárt csöngetnek is, és akkor biztos jön az igazgató kirúgni, de Mrs. Snake is mindjárt ideér, úgyhogy jobb lenne elhúzni innen a csíkot! – megmondom őszintén, ebből a mondatból én semmit nem fogtam fel. De ez most mindegy, hiszen igaza van. Már épp mondani akartam, hogy akkor húzzuk fel a nyúlcipőt, de anya elgondolkodva megszólalt.

 - Azt mondod félig kígyó? – mormogta. A szeme hirtelen elkerekedett és rémülten fordult Hella felé. Szinte egyszerre mondták ki:

 - Kígyónő!

 - He? – értetlenkedtem, de választ nem kaptam, mivel Mrs. Snake tűnt fel hangosan sziszegve. Meg is ijedtem volna, ha nem látom korábban, és ha a megjelenésén nem ront a csöngő. Furcsa mód egy sikoltozó diákot sem hallottam, és mintha a törött ablak se tűnne fel senkinek…

 Ekkor hihetetlen dolog történt. Anya és Hella kinyitotta az övtáskáját, és mindketten egy-egy kardot vettek belőle elő. Fogalmam sincs, hogyan fért bele… De ami ennél is hihetetlenebb, az az, hogy anya előrehajolt és egyetlen jó döféssel porrá változtatta a szörnyet.

 - Még a régi vagyok – állapította meg elégedetten. Ezek szerint akkor régebben is harcolt kígyónőkkel? Erről majd még elbeszélgetünk… Kezdtem is volna neki, de az arcára újra sötét felhő kúszott.

 - Ahol egy van, ott lesz több is.

 - Hát akkor mire várunk még?

 - Fussunk! – reagáltuk le Alexszel.

 - Az nem olyan egyszerű – mondta Hella.

 - Hát már ugyan miért nem? – értetlenkedtem.

 - Azért, mert… - kezdte nagy nehezen anya – Hjaj. Azért nem, mert a kígyónők szag alapján keresnek meg titeket, ha veletek megyünk csak még erősebb szagunk van, így hamarabb ránk találnak. Viszont ha én itt maradok, és csak Hella megy veletek, akkor a közelségem miatt először rám fognak támadni, így nektek lesz időtök a menekülésre.

 Mintha csak megérezték volna anya gondolatát, az iskolasarkon sacperkábé két tucat kígyónő sorakozott fel kezükben hegyes lándzsával.

 - Ennyivel nem bírsz el – jelentette ki azonnal Hella -. Én is maradok, punktum. Bár… ugye ezek a dracaenaek?

 - A MIK?! – kérdeztem totál ledöbbenten. És úgy kérdezte, mintha ő nem látná…

 - Igen, ezek azok – válaszolta anya -. Elfutni nem bírunk, nagyon jó dárdavetők. Nem, nekem maradnom kell.

 - Ahogyan nekem is! – jelentette ki rögtön a barátnője, majd felénk fordult – Mi feltartjuk őket. Ti menjetek a parkba, és keressétek Josephinet! Kérdezzétek a fákat! – kiáltotta még, és ezzel a lendülettel elindult a szörnyek felé, hamarosan már nem is láttuk.

 - Anya… - nyögte Alex.

 - Nem lesz semmi baj, vigyázok rá. Most viszont tényleg menjetek, mert előbb-utóbb valamelyikük észrevesz! – mondta anya, és ő is elszaladt.

 - Na jó – tért magához barátom -. Akkor azt mondom: futás!