3. Találkozás Josephine-nel - a lánnyal, aki egy fával beszélget.

3. 

Találkozás Josephine-nel - a lánnyal, aki egy fával beszélget.

 Futottunk és futottunk, hátra se néztünk egészen addig, amíg el nem értünk a park bejáratához. Ott megálltunk egy pillanatra. Rohadtul szúrt az oldalam, a torkom pedig úgy fájt, mint még a mandulaműtétem után se, de még meg kellett találnunk azt a Josephinet.

 - Meh… mehetühh… mehetünk? – kérdezte Alex lihegve.

 - A… aha – nyögtem neki válaszként. Soha be nem vallanám senkinek, de akkor és ott azt hittem elbőgöm magam, mert az még hagyján hogy kicseszettül fájt mindenem ez után a futás után, de anya épp most tűnt el egy csapat szörny között és nem hiszem, hogy ennyivel elbír! Nem, ezt most nem szabad!

 Gyorsan megráztam a fejemet és barátom után eredtem. Azt hittem nehéz dolgunk lesz a kereséssel, hiszen semmi személyleírást nem kaptunk róla, azt se tudtuk a haja fekete vagy szőke, hogy tíz vagy hatvan éves egyáltalán… viszont megfeledkeztem arról, hogy tanítási nap van, így hát mindössze öt embert számláltam a parkban. Ott volt egy öregúr és egy idős asszony egy padon, valamint egy babakocsit tologató nőt is észrevettem. Valamint… valamint ott volt még egy körülbelül tizennyolc éves lány is, aki az egyik gesztenyefa előtt állt karba font kézzel, és ahogy közelebb értünk hallhatóvá vált, ahogyan beszélt hozzá:

 - Jó-jó, akkor itt vannak a kígyónők! De na és? Armida elég okos, biztos időben kimenekíti a gyerekeket! Nem, attól még, hogy már elhagyta a tábort nem jött ki a gyakorlatból!

 A mondanivalója alapján biztos voltam benne, hogy ő az, akit keresünk, mert egy: azt mondta, hogy kígyónők. Kettő: azt mondta Armida, ami anya neve.

 - Hé! – ordítottam rá, hogy észrevegyem. Elég hangos is lehettem, mivel egy pillanatra mindenki felénk fordult, de aztán visszatért eddigi tevékenységéhez.

 - Ó, sziasztok! – köszönt nekünk. Én értem oda először, ezért elsőként az én nevemet kérdezte meg.

 - Te vagy Alex? – érdeklődött.

 - Nem, az én vagyok – mondta barátom, aki ekkor ért ide.

 - Tényleg? Bocsánat, de a hosszú hajat leszámítva nem nézel ki lánynak – mondta vidáman.

 - Mert nem is vagyok az!

 - Miért, nem ez a neved? Alexandra?

 - Alexander!

 - Ó, jaj, bocsánat – pirult el rögtön Josephine, utána felém fordult. Egy mozdulattal a füle mögé tűrte a szemébe kúszott göndör, barna tincset, majd neki kezdett.

 - Akkor téged hogy hívnak? Mert ezek szerint biztos nem Gustav… pedig esküszöm, hogy valami ilyesmi van benne! De legalább ’gund’… na mindegy, akkor hogyan is hívnak?

 - Adelgund - szűrtem a fogaim között a teljes keresztnevemet. Utáltam, ha valaki így nevez, de ha csak annyit mondok „Adel” biztos tovább nyaggat vele, hogy hogyan érthette félre, így viszont szerencsére megúsztam.

 - Ó… tényleg nagyon sajnálom – visszakozott. Szeretek haragot tartani az emberekkel, de legalábbis némi nem túl bántó konfliktust szülni, amit meg lehet oldani, hiszen a béke unalmas és nem eddzi az idegeket… na mindegy, de mivel láttam rajta, hogy tényleg nagyon sajnálja, annyiban hagytam a dolgot. Pedig ez csak név!

 - Most nézem, hol vannak a szüleitek? – tett fel Josephine egy újabb kérdést, mire nyeltem egy nagyot és újra fojtogatni kezdett a sírás, Alex viszont hamarabb meg tudott szólalni.

 - Harcolnak. A tanárunk megtámadott és kiderült, hogy egy kígyónő, vagy mi, és utána jöttek még sokan és anya… és anya…

 - É… és anyáék harcolnak – segítettem neki.

 - Igen – bólintott.

 - Jaj, nem! Igazad volt Gesztenye, most örülsz?! – fordult újra a fa felé, mire az mintha megrándult volna -. Na jó, gondolkodjunk hideg fejjel, talán még van valaki, akire számíthatunk… az apád hol van? – kérdezte tőlem.

 - Nem ismerem, de hogy jön ez most ide?! – háborodtam föl rajta. Már csak az hiányzik, hogy erről kezdjen faggatni! Számítottam rá és már készültem a lehetséges dühítő visszavágásokkal, amikor rám nézett. Aztán Alexre. Aztán vissza rám.

 - Mi van?! – elégeltem meg a dolgot.

 - A… a viselkedésed… a szemetek… ja, ne! Armida, mit tettél!? – ordította.

 - Mi…?! – kezdtem volna újra, de közbe szakított.

 - Erre nincs több időnk, mennünk kell. Ha sietünk, még elérjük a negyed tízes buszt – nézett az órájára.

 - Hova megyünk? – kérdeztük egyszerre.

 - New Yorkba. Manhattan-be. És végül Long Island-re.

 - Anyáék nélkül? – kérdezte Alex ijedten, és én igazat adtam neki. Nélkülük menjünk el egy tök idegennel, ráadásul egészen Long Islandig?!

 - Muszáj lesz. Ha itt megtaláltak, bárhol megtalálnak, nincs más lehetőség, állandóan mozgásban kell maradnunk.

 Mi van? Ma mindenki elfelejtett kerek, egész mondatokat használni? Argh… ezen úgy fel tudom idegelni magam, hogy… de inkább ne képzeljétek el.

 - O-ó. Óra tíz van, indulnunk kell! Gyertek! – kiáltott fel Josephine, azzal már el is indult.

 A buszmegálló nincs messze a parktól, igazából ötméternyire álltunk tőle, azonban még jegyet is kellett venni, de hogy is mondjam, a sor… bazi hosszú volt, na. Más lehetőség nem lévén félretettem nem létező jó modoromat, és előretolakodtam.

 - Három jegyet New Yorkba, legyen szíves – mondtam ideges hangon a pult mögött ülő nőnek, aki viszont semmi jelét nem adta annak, hogy meg is hallott volna.

 - HÁROM JEGYET LEGYEN SZÍVES NEW YORKBA! – ordítottam, mire rám nézett… látszott, ahogyan feldolgozza az információt… majd a keze lassan elindult a jegyek felé… idegőrlően lassú volt, úgyhogy inkább hátrakiáltottam Alexnek és Josephine-nek, hogy jöhetnek ide.

 Majdnem öt hosszú-hosszú perc után már a kezünkben tartottuk a jegyeinket, és boldogan léptünk ki az épületből, hogy még van kerek-egész három másodpercünk elkapni a buszt, aminek a sofőrje éppen most indította be a motorját.

 - Ne! – kiáltotta Josephine, a délelőtt folyamán immár sokadszor. Rohantunk, de mintha ez a pár méter hirtelen kilométerekké változott volna, és még újonnan szerzett ismerősünk is lassú volt. Már úgy tűnt, szaladhatunk a környezetszennyező télen hideg-nyáron meleg jármű után, de valami csoda történt. Josephine kinyújtotta a kezét, mire az út szélére ültetett csipkebogyóbokor hirtelen kinyúlt a busz elé, amitől az képtelen volt elindulni előre.

 - Várjanak! – ordítottuk kihasználva a csodát. A busz ajtaja kinyílt, gondolom a sofőr meglátta a három rohanó kölyköt a visszapillantó tükörben… na mindegy, a lényeg az, hogy felszállhattunk.

 Hullafáradtan rogytunk le a négy hátsó ülésből az egészben lévő háromra, amikor a jármű elindult. Úgy tűnik, a bokor visszahúzódott. Még egyszer hátra akartam nézni a városra, és ekkor valami olyasmit láttam, ami kétséget sem hagyott bennem a felől, hogy a fáradalmak miatt hallucinálni kezdtem: ott ugyanis, ahol korábban az a gesztenyefa állt, amivel új barátnőnk beszélgetett, most egy barna tunikát viselő, mezítlábas, barna hajú és kifejezetten zöldes színű bőrű lány állt, és szomorúan integetett felénk. És hogy még tovább növekedjék zavarodottságom, azt vettem észre, hogy Josephine visszainteget neki, mintha ő is látná azt, amit én a fáradtságtól képzelek. Igen, képzelek, ez semmi kétség, hiszen amikor a kanyar előtt még egyszer visszanéztem már újra azt a gesztenyefát láttam ott, aminek ott is van a helye.

 A reggel ellenére úgy éreztem, muszáj lehunynom a szememet, legalább egy kicsit, különben menten elájulok a fáradtságtól. És ki tudja? Talán a végén még felébredek…

 Ám sajnos jó szokásomhoz híven, tévedtem.

~*~

 Arra ébredtem, hogy nem érzem a jobb karom. Azt gondoltam biztosan álmodtam azt is, de amikor ki akartam dörzsölni az álmot a szememből csak a bal kezem ért el az arcomig, ezen kívül hallottam még egy nagy koppanást. Koppanást? Egyáltalán hol vagyok? Körbenéztem a buszon és egy pillanat alatt eszembe jutott minden. Na de mi volt a koppanás? Jobbról jött… arra is néztem, de nem láttam semmit, csak a másik ülést és az ablakot. Újra meg akartam dörzsölni a szememet, de megint csak a bal kezem ért el az arcomig, a jobb mintha ott se lenne… ezzel szemben viszont azt láttam, hogy említett végtagom ujjai nekicsapódnak az ablaküvegnek. Hát ez nem létezik! Sikerült úgy begyűrnöm magam alá, hogy nem is érzem!

 Pontosabban a vállamat már kezdtem érezni, úgyhogy a kezemet szépen, lassan elnavigáltam magam elé, hogy aztán lefogjam. A bal kezemmel szorongattam a jobb csuklómat, és hamarosan már kezdtem érezni. Na basszus! Most pedig jött az a szokásos érzés, hogy bizsereg… ó, hogy utálom ezt is! Na mindegy, inkább foglaljuk le magunkat…

 Újra körbenéztem a buszon. Ott volt a buszsofőr, előttem egy öreg bácsika, a busz elejében pedig egy felnőtt nő a kisgyerekével. Mellettem Alex homlokráncolva dőlt hátra az ülésén, gondolom aludt, utána ült Josephine, aki kifelé bámult az ablakon. Jobb dolgom nem lévén jobban szemügyre vettem a lányt.

 Josephine-nek hosszú, göndör, sötétbarna haja volt és barna bőre. Egy fehér póló volt rajta aminek a hátulján egy kicsit szokatlan minta volt: úgy nézett ki, mint egy kifeszített, vagy felhúzott vagy milyen íj… szóval egy olyan, amilyennel már lőni lehet, aztán láttam még rajta egy tegezt is, benne egy, kettő, három… hat darab vesszővel. Ebben az egészben az volt a legérdekesebb, hogy piszok élethű volt, mintha bármelyik pillanatban elő tudna húzni a tegezből egy vesszőt, vagy a hátáról levehetné az íjat. Várjunk csak… ohhó! Van ott még valami! Josephine-en nadrág volt, de nem is ez volt a furcsa. A különös az volt, hogy az öve mellé egy olyan pálcát is betűzött, mint amilyennel anya szokta kitámasztani az orchideáját. Tudjátok, azt a kis – esetünkben lila – műanyag botot, ami megtartja virág fejét, vagy micsodáját… szóval a virág virágát.

 - Hamarosan megérkezünk – mondta. De hát honnan tudja, hogy ébren vagyok? Ja… a zaj. A fenébe! Na mindegy is.

 - Hova is megyünk ezután?

 - Manhattan-be, onnan pedig Long Island a cél.

 - És az mennyi idő?

 - Összesen másfél óra, kb. Az út java részén már túl vagyunk, kész csoda, hogy még nem támadtak meg minket. – végét már suttogta, pedig igazán nem hallhatta senki, kivéve talán Alexet, bár ő aludt, hiába rajta keresztülhajolva beszéltünk.

 - Amúgy meg… mégis mi a franc van Long Island-en, hogy oda megyünk?

 - Nos… először is, itt nem lehet, majd ha leszálltunk…

 És erre a végszóra – már ha ez annak számít – a busz hatalmasat döccent, majd dőlni kezdett bal felé. Először lassan elkezdtek arra fele gurulni a bácsika szatyrai, majd mi is dőlni kezdtünk, végül pedig a buszt véglegesen legyőzte a gravitáció, és felborultunk. Nem nagyon emlékszem magára a jelenetre, csak arra, hogy rácsúsztam Josephine-re és Alexre, aztán a fölöttünk lévő ablakok betörtek… és bejött valami. Karmai voltak, és ronda szárnya és… és… a teste leginkább egy öreganyóra hasonlított, vagy nem is tudom… nem nézhettem túl sokáig, mert miután észrevettem, szinte rögtön rám rontott.

 Innentől csak annyi maradt meg, hogy valamelyik barátom kimászott alólam, én pedig bevertem a fejemet az ülésbe. Alig kaptam levegőt, és pont úgy ütöttem meg magam, hogy a fejem hasogatott tőle… károgást és sikítást is hallottam, aztán fájdalom nyílalt a felül lévő bal karomba, mint amikor egyszer megvágtam magam a kenyérvágó késsel, amire felordítottam.

Ezután kard hangját hallottam, egy fájdalmas károgást, majd egy ilyesmi hangot: HRSSSSHH! Aztán amikor kinyitottam a szememet annyit láttam, hogy egy adag fekete por hullik alá, egyenesen bele a szemembe, mire felszisszentem.

 A portól viszont úgy látszik kezdtem magamhoz térni, mert tisztán hallottam, ahogy Alex káromkodik egy cifrát, és hallottam Josephine hangját is, ahogy azt mondta „felsegíti”, sőt, tisztán éreztem, ahogy egy jó nagy súly lekerül a vállamról és a lábaimról. Ezután nehezen, de én is fel tudtam tápászkodni, a szemem megdörzsölése után pedig már láttam is, ahogy barátnőnk éppen az övébe süllyeszti vissza a virágtartó botot.

 - Mi a büdös… - kezdtem volna bele, de nem tudtam befejezni, mert Alex nemes egyszerűséggel fogott, és kidobott a busz tetején – fogalmam sincs, hogy csinálta… eddig csak másfél méterig tudott felhajítani, de ezen akkor nem volt időm gondolkozni. Földet érésem kicsit sem volt kellemes, betonra érkeztem és ügyesen lehorzsoltam mindkét tenyeremet. Ezek szerint van eddig a karomon egy, kettő, három… három?! Igen, szóval van a bal karomon három karmolás nyom, a két tenyeremen egy-egy horzsolás, a kis sebek az üvegszilánkoktól… hát, eléggé jól nézek ki.

 Miután ezt tisztáztam magamban hallottam egy sikoltást, pár pillanattal később pedig Josephine repült ki az ablakon. Persze nem szó szerint – bár ezek után ki tudja… -, de jóóó nagy ívben zuhant, és ráadásul viccesen is hadonászott, rúgkapált eközben, végül pedig az út melletti bokorba földet ért. Pár másodperccel később legjobb barátom is megjelent a felborult busz tetején, majd ugrott egyet, és szinte simán földet ért.

 Rám nézett, kinyitotta a száját, de szavak helyett kb. csak ennyit hallottam: DŰŰŰ! És ekkor eszembe jutott, hogy egy tök forgalmas út közepén álltam meg elmélkedni, így hát se szó, se beszéd, gyors hátraarcot csináltam és elsprinteltem a túl oldal felé. Amikor visszanéztem láttam néhány felfele mutató középsőujjat…

 Néhány perc után azonban kezdett lassulni a forgalom, ugyanis az emberek lassan kezdték észrevenni a felborult buszt… ennek köszönhetően némelyek megálltak, néhányan beléjük mentek, hatalmas dudakoncert vette kezdetét, de ami a lényeg: Alex végre ideért.

 - Nyugalom, komoly sérült nincs, a gyerek és az öreg is megúszta – kezdte, aztán mivel úgy gondolta nyugtatásnak elég is ennyi, témát váltott.

 - Ti mégis hány dekát nyomtok?!

 - Mi van? – értetlenkedtem. Most mi az, hogy hány dekát…?

 - Ötezret – válaszolta Josephine készségesen, majd megragadta a csuklónkat és maga után rángatott minket az út szélén, a fák között.

 - Most hova megyünk? – kérdezte Alex, miután már harmadszor gyalogoltunk keresztül egy rózsabokron. Furcsamód Josephinet sehol sem sértették még fel… de mindegy is, hiszen előbb említett ismerősünk válaszolt:

 - A belvárosba. Fogunk egy taxit.

 - De minek kell ahhoz a belvárosba menni? – értetlenkedtem – Hogy elkapjuk a dugókat?

 - Nem – rázta fejét -. Azért megyünk a belvárosba, mert ott tömeg van, és a szörnyek nem szeretik az ember tömeget, mivel nekik nem tudnak ártani.

 - Ó, szóval nekünk igen?! – kiáltottam -. Máris jobban érzem magam, hallod!

 - Légy szíves halkabban – szólt rám finoman. Nekem viszont eszembe jutott egy aprócska ígérete, így tehát – direkt halkan – megszólaltam.

 - Oké, de most már el tudod mondani, hogy mégis mi a franc van Long Island-en?

 Kérdésemre csapatunk egy pillanatra megállt, önjelölt dajkánk pedig hallgatott egy kicsit, míg végül megszólalt:

 - A szüleitek tényleg nem mondtak semmit?

 - Nem – morogta Alex -. És miért muszáj ezt megkérdezni?

 - Mindegy – rázta a fejét Josephine -. Indulás tovább!

 Azzal előrecsörtetett… utána rohantunk, és egy másodperccel később be is értük.

 - Na szóval? – erőltettem a kérdést.

 - És tényleg nem mondtak semmit – jelentette ki barátom megelőzve a kérdést.

 - Hjaj, na jó, akkor elmondom én… igen, most már el lehet, beértünk a belvárosba.

 - Eddig nem úgy vélekedtél, hogy mások ne hallják?

 - Dehogynem, csak az a helyzet, hogy itt ez senkit sem érdekel, mindenki rohan a saját dolga után… meg aztán itt a jóembereken kívül van néhány olyan alak, akinek a lelki bűze, hogy is mondjam… elnyomja a mi szagunkat, így nehezebben találnak ránk.

 Most komolyan beszél? Olyan büdösek vagyunk, hogy a nem jó emberek lelki bűze nyomja csak el a szagunkat? Hát oké…

 - Jó, de attól még miért csak most mondhatnád el nekünk? Attól nem leszünk büdösebbek.

 - Jaj, nem úgy… a szagot nem úgy értem.

 - Hanem? – szólt közbe Alex is.

 - A szag, amiről én beszélek az a bizonyos félvér-szag. A szörnyek ezek alapján találnak meg minket. Na és ez bizony-bizony felerősödik akkor, ha megtudjátok…

 -… a mit?

 - Hogy mi van a szigeten. Szóval…

 - Szóval?

 - Szóval a szigeten van egy bizonyos Félvér-tábor, egy hely különleges gyerekeknek, olyanoknak, mint mondjuk ti… vagy én.

 - Szóval tábor elmebajosoknak? – kérdeztem nem túl kedvesen, és mindjárt meg is bántam, hisz ez a szerencsétlen Josephine lelkiekben olyan, mint egy nyolcéves, és őt is megsértettem vele… ahh, nem jó, nagyon-nagyon nem jó ez így.

 - Nem – érkezett a határozott válasz -. A különleges egészen mást jelent.

 - De mit? – kérdezte Alex egyre idegesebben.

 - Taxit!

 - HOGY MI?!

 - Taxit! – kiáltott fel ismét barátnőnk és vadul integetni kezdett. Két szempillantással később egy sárga taxi fékezett le előttünk.

 Kinyílt az ajtó, és egy barna bőrű, izmos, középkorú pasas unottan szólt ki.

 - Hová vihetem a kedves utasokat?

 - Manhattan-be, legyen szíves – kérte Josephine.

 - Szálljanak be – intett hátra a sofőr.

 Alex udvariasságból – mióta is van neki olyan? – kinyitotta nekünk az ajtót, így először Josephine, majd én, és végül ő szállt be.

 - Indulhatunk? – szólt hátra a taxis, majd választ meg se várva folytatta: - Rendben van, öveket becsatolni!

 Azzal padlógázt adott…