1. Egy majdnem normális nap - a remény hamar elszáll...

Ares’s droughter

Először is egy kis szöveg a történetről. Azt már sejthetitek, miről szól, viszont nem árt tudni, hogy még befejezetlen, viszont folytatni fogom. A befejezetlenségéből kifolyólag nem tudom, hány fejezete lesz, de egy valamit azért kikötnék: 12 éven aluliak NE olvassák el! Nem hiszem, hogy nagyon durva lenne, de elég sok a csúnya szó és fő a biztonság... És akkor jöjjön az első fejezet:

1.
Egy majdnem normális nap - a remény hamar elszáll...

Unottan kopogtam a ceruzámmal a padon. Éppen dupla rajz volt, annak is az a fázisa, amikor a tanár negyedszer is közli velünk, mennyire csökött agyú idióták vagyunk, nem is kellett volna ebbe az iskolába engedni minket, ahova elvileg normális tanulók járnak… ja, elvileg. Ugyanis megfeledkezett rólam, akiről minden elmondható, csak az nem, hogy normális lenne. Hogy miért mondom ezt? Nos… kezdjük az elején.

 A nevem Adel McIntery, amit ha egy tanár meghall, azonnal sikító frászt kap, mégpedig azért, mert hatodikos vagyok és hat év alatt hat iskolát jártam meg. Büszkén állíthatom, egyetlenegy ki nem készített tanárt sem hagytam magam mögött. Ennek oka, hogy örömmel dühítem fel az embereket, sőt, tehetségem is van hozzá: a közelemben furcsa mód mindig, ismétlem, mindig feszült lesz a légkör.

 Aztán ott van a családom is, aminek szerintem semmi köze a viselkedésemhez, de a pszichológusok szeretik nekem bizonygatni, hogy apahiányom van. Ja, még nem is mondtam: nálunk hagyomány elhagyni a gyerekeket. Anyát negyven évvel ezelőtt találta nagyapa egy éjszaka a küszöbön – nagyanyám tette oda. Aztán amikor velem lett terhes, apa is lelécelt… pontosabban eltűnt. Egyik éjszaka még volt, a másikon nem. De hát így szép az élet, tökéletlenül.

 Viszont ezzel még nem magyaráztam meg, miért ne lennék normális. Hát… furcsa dolgok történnek velem, de nem csak velem, legjobb barátommal, Alexszel is. Barátságunk kialakulása tökéletes példa is lesz arra, miket szoktam látni.

 Még elsőben a tanár nénik elvitték az osztályunkat állatkertbe, ami elvileg – a hangsúly az elvileg szón van – biztonságos. De nem volt az, ugyanis az egyik oroszlán kiszökött és én meg Alex félelmünkben famászásra vetemedtünk. Ez volt a hivatalos verzió. A valóság ugyanis az, hogy mondjon bárki bármit, az az oroszlán kifejezetten minket üldözött és száz százalékig biztos, hogy a feje egy nőé volt. A nyilvános verzió vége viszont igaz, valóban felmásztunk egy fára – egy több méteres fa legtetejére. Ekkor lettünk barátok.

 Viszonyunk az évek során egyre javult, és erre nincs is jobb bizonyíték, minthogy mindig egyszerre rúgattuk ki magunkat, legtöbbször kirándulásokon: véletlenül elsütött fegyverek, állatok ingerlése, egy bolt felrobbantása és még sorolhatnám, de nem teszem, szerintem már értitek.

 És most hallom, időközben kicsöngettek. Ó, nagyszerű! Már csak egy énekórát kell végigkornyikálnom és húzhatok is haza.

~*~

A jó hír az, hogy az énekórát túléltem, a rossz hír viszont az, hogy botrány történt ebéd közben.

 Épp Alexszel elemeztük a húslevesben úszkáló undorító csirkelábakat, amikor az ebédlőbe Ingrid McFly rohant be, nyomában egy legalább két méter magas, szőrös, tetovált és rémesen büdös izével. Valami pasi lehetett.

 - Segítség! – sikítozott Ingrid és egyenesen felénk rohant.

 - Jaj, könyörgöm, védjetek meg! – kiáltotta és mögém bújt.

 Az óriás ekkor felkapott egy üres asztalt és felénk hajította, de szerencsére még időben elszaladtunk. Na, erre a jelenetre viszont a kajáldában tartózkodó összes gyerek, felnőtt ordítozni, menekülni kezdett. Szartak rá, hogy mi még itt vagyunk.

 - Meneküljünk! – ordította túl a negyedikeseket Alex, azzal elkezdett futni az egyik nyitott ablak felé, mi pedig utána.

 Az ebédlő szerencsére a földszinten volt, így simán landoltunk volna, ha nem a rózsaágyásba esünk és a jó, drága McFly meg nem húzza a bokáját.

 - Bass! Aider! – kiabált valamit, ami egyaránt lehetett káromkodás és újabb segélyhívás is. Megfogtam a csuklóját és egy gyors rántással kihúztam a rózsásból.

 - Ow, qui fait mal! – kiáltott fel megint.

 - Sajnálom, de nem értem – közöltem vele, miközben Alexszel közre fogtuk, és úgy igyekeztünk elhúzni a csíkot, még mielőtt az óriási izé kiszakítja a falat a helyéből.

 Szerencsénkre csak kétsaroknyira laktunk – mármint én és a családom – az iskolától. Ezt normális esetben nem szerettem, de most jól jött. Mire sikeresen bevonszoltuk magunkat az ajtón a szőrös palit már csak néhány méter választotta el tőlünk. Gyorsan becsaptam az ajtót és elordítottam magam.

 - Anya! Gyere gyorsan! – szinte azonnal meg is jelent.

 - Mi történt gyerekek? – kérdezte, de nem kellett megválaszolnom, elég volt csak kimutatni az ablakon.

 - Egy laisztrügón – suttogta elhűlten. Fogalmam sincs, mi lehet az, mindenesetre anya elég ijedtnek tűnt, ennek ellenére mégis kiszaladt.

 - Most hová mész?! – kiáltottam utána, de már nem hallotta.

 - Ki megy hová? – hallottam egy érdeklődő hangot a lépcső felől. Nagyapám jött le.

 - Hát… - kezdtem – valami idióta megtámadott minket az iskolában, de elég lassú volt, úgyhogy eljöttünk ide. Anya amikor meglátta valami olyasmit mondott, hogy laüsztrigón, vagy mi. Fogalmam sincs, mi lehet az… - még folytattam volna, ha Alex közbe nem vág.

 - Mr. McIntery, Ingrid – mutatott a lányra – ráesett a bokájára és most fáj neki. Kérem, meg tudná nézni?

 - Nem szükséges – motyogta zavartan McFly, majd felénk fordult -. Köszönöm, hogy elhoztatok, nem is tudom, mi lett volna velem.

 - Bocsánat kisasszony, de ezt a nappaliban is meg tudja köszönni. Adel, légy szíves kísérjétek be és ültessétek le a kanapéra. Mindjárt hozom az elsősegély ládát – adta ki papa a parancsot és felcammogott a lépcsőn. Kintről hatalmas üvöltés hallatszott be, pár másodperc múlva pedig az ajtóban megjelent anya porosan és… véresen.

 - Nincsen semmi baj – előzte meg a kérdésemet -. Csak néhány apró karcolás. Gyorsan rendbe teszem magam és jövök – mondta, azzal felsietett a lépcsőn.

 - Na jól van, gyere McFly – tért magához Alex és közösen betámogattuk Ingridet az előszobából nyíló két ajtó közül a bal oldalin, ugyanis az előszobában szemben egy lépcső vezetett fel a hálószobákba és a fürdőbe, jobbra pedig a konyha volt található.

 A nappaliban leültettük a piros kanapéra, majd helyet foglaltunk mellette.

 - Tényleg köszönöm – szólalt meg újra a lány -. Az átkozottak mindenhol megtalálnak. Mon Dieux, miért?!

 - Milyen átkozottak?

 - Nem mondom el, úgyis lehülyéztek majd – rázta a fejét.

 Ebben azért volt némi igazság. Mivel engem is sokat bántottak, én is igen csak khm, durván bántam az emberekkel, Alex nem különben. Most mégis tudtam, hogy nem fogom bántani, tekintve, nekem is van egy pár lehetetlen történetem…

 - Nem fogunk – ígértem legjobb barátom nevében is.

 - Persze, hogy nem, csak mondjad már! – helyeselt kissé hevesen, látszólag nagyon tudni akarta már, mikre céloz.

 - Tényleg nem?

 - Tényleg.

 - Na jó. Nagyon különös teremtmények szoktak megtámadni, emiatt évente költöznünk kell. Ilyen volt például… - hirtelen elhallgatott, ugyanis anya és papa is megérkezett. Ilyen az én szerencsém, hogy pont a legizgalmasabb résznél fogja be! Viszont legalább alkalmam nyílt anyát kérdőre vonni, így amint papa elkezdte ellátni Ingridet, rögtön neki is kezdtem.

 - Anya, mi az a laüsztrigón? – kérdésemre megdermedt, de azért válaszolt. Már ha ezt válasznak lehet nevezni.

 - Semmi.

 - Anya, ne kezd már megint! Folyton kitérő válaszokat adsz, mindig félrevezetsz engem. De most hármunkat kergettek meg és mindannyiunknak joga van tudni, hogy mi az a laüsztrigón!

 - Laisztrügón, nem laüsztrigón – sóhajtotta -. És addig jó, amíg nem tudjátok, téma lezárva.

 - De…

 - Mondom téma lezárva!

A továbbiakat nem részletezném. Miután bekötözték a lábát, papa hazafuvarozta Ingridet, anya pedig visszament az iskolába a cuccainkért, addig Alex és én fölmentünk a szobámba és magunkra zártuk az ajtót.

 - Szerinted mi az a laisztrügón? – kérdeztem őt is miközben töltöttem magunknak házi narancslét.

 - Fogalmam sincs. Talán valami banda tagjait hívják így – találgatott.

 - Nem, azt nem hiszem. Várj csak! Nem… ugye nem szörny? – magunk közt csak szörnyeknek neveztük a különös lényeket.

 - Most, hogy mondod lehetséges. De azért valld be, hogy az egyszemű után ő a legemberszerűbb.

 - Valóban – adtam igazat neki, majd újra föltettem azt a kérdést, amire már igazán meg akartam tudni a választ: -. Szerinted anyáék miért nem mondják el, hogy miért történnek ezek velünk? Biztos forrásból, tehát papától, tudom, hogy anyának sem volt egyszerű gyerekkora.

 És ez így igaz. Anya diszlexiás (teszem azt én is), ráadásul neki is rengeteg balesete volt, bár ha jól tudom ennek ellenére a nagypapa elmerte engedni nyaranta táborba. Aztán a diszlexia ellenére mégis képes volt megtanulni ógörögül, hogy különböző, megmaradt feliratokat fordítson. Utálom becsmérelni, de szerintem belátható, hogy anyám sem teljesen normális. De most térjünk vissza a beszélgetésünkre.

 - Lehet, hogy… - kezdte, de itt elakadt. Na ja, valójában még neki sincs fogalma arról, mit is akar mondani. Most éppen a tőle megszokott dühös és komor arckifejezéssel néz maga elé. Vállig érő fekete haja a szemébe lógott, amitől kissé ijesztően nézett ki. Nem igazán foglalkoztam az emberek külsejével, de tényleg nem értettem, miért is nem vágatja le, ha egyszer fiú, és ezzel csak azt éri el, hogy az osztálytársaink gúnyolják. (Ezeket általában verekedéssel szokta megtorolni). Ám nem igazán folytathattuk a beszélgetésünket, ugyanis anya és Alex mamája megérkeztek. Hosszá kell tennem, a szomszédaink voltak, többnyire mégis mindig nálunk gyülekeztünk. Mikor lementünk az előszobába újra előadtuk a történetünket, de persze nem feledkeztünk meg a válaszkövetelésről sem:

 -… úgy röviden ennyi. És anya tudom, hogy tudjátok, hogy mi folyik itt, és jogunkban áll tudni! Légy szíves – hangsúlyoztam az általam általában nélkülözött szavakat – áruljátok el nekünk!

 Ki nem találjátok, mi történt… jött a szokásos szöveg, hogy addig jó, amíg nem tudjuk és ők csak meg akarnak óvni, satöbbi. Az egész annyiban különbözött a többitől, hogy anya hozzátette: „Már csak egy nap van az iskolából, de ha akarjátok, igazoljuk nektek…” Ez annyit tesz, hogy ha akarunk, akkor nem kell holnap iskolába menni. Normális esetben kapva kapok a lehetőségen, de elkaptam anya csalódott pillantását. Úgy gondoltam, igazán illene rendesen befejezni egy tanévet, ez lenne az első.

 - Már csak egy nap, annyit ki lehet bírni – mondtam épp ezért, Alex nagyban helyeselt.

 Ugyan láttam anyáék szemében, hogy féltenek, de azt is észrevettem, hogy valahol mégis örülnek a reménynek, hogy idén talán ki sem iratkozunk, és ki sem rúgatjuk magunkat. Ha tudtuk volna, mekkorát tévedünk…